A színharmónia hajnala
A színharmónia kérdésköre eleinte csak a képzőművészet nagyjait foglalkoztatta, korunkban viszont már bármelyikünk életében területté tud válni. Gondolhatunk itt az öltözködésre, vagy éppen a belsőépítészetre egyaránt. Ha az imént említett területekkel foglalkozunk, az egyik legégetőbb kérdés mindig az, hogy kettő, esetleg több szín egymás szomszédságában mennyire mutatkozik harmonikusnak, összeillőnek. Nem titok, hogy minket a tapéták tervezésekor is meglehetősen érdekel a színharmónia.
Bizonyára az sem ismeretlen tényező számunkra, hogy a színek pszichológiai és élettani területeken egyaránt hatással vannak ránk. Ezért sem mindegy, hogy otthonunkat milyen színekbe öltöztetjük. Egy rosszul megválasztott színkombináció, vagy egy ízléstelen tapéta még a legszebb szobát is kényelmetlenné teheti, ám ha odafigyelünk a helyes színválasztásra, a legegyszerűbb otthont is palotává varázsolhatjuk.
Nem tudjuk belesűríteni egy blog terjedelmébe az színharmónia minden titkát, azt azonban megtehetjük, hogy visszanyúlva az alapokhoz, összegyűjtjük a történelem legnagyobb koponyáinak értekezését a színekről és azoknak harmóniájáról. (Egy későbbi blogban kitérünk majd a színharmóniára részletesebben is, addig is következzen egy kis történelem!)
Arisztotelész
Már az ókori görögöket is érdekelte a színek eredete, erre pedig választ Platón tanítványa, Arisztotelész próbált adni. Tulajdonképpen ő alkotta meg az első ismert színelméletet, mely szerint a Földön látható színek egy égben lakozó istentől származnak.
Ezek a színek alapvetően a négy őselem keverékeiből jönnek létre. A négy őselem: tűz (vörös), levegő (kék), víz (zöld), föld (sárga). Az elmélet természetesen mára érvényét vesztette, ám egészen a késő középkorig szolgáltatott alapot a művészeknek.
Leonardo da Vinci
Az itáliai polihisztor, Leonardo da Vinci volt az, aki megteremtve az alapot a színskáláknak, elsőként rendezte hierarchiába az alapszíneket. A sorrend a következő volt: fehér, sárga, zöld, kék, vörös és fekete.
Leonardo színelméleti munkásságának további fontos megfigyelése a szimultán kontraszthatás. Ennek jelentése pedig az ő szavaival élve: „Egyforma világos tárgyak közül az látszik kevésbé világosnak, amelynek a legfehérebb a környezete és az a legfehérebb, amelynek sötétebb a háttere.” Vagyis minden színt valami másnak tartunk a háttere miatt.
Isaac Newton
Az egyik legismertebb fizikus optikát is tanított. Az ő nevéhez fűződik az első lejegyzett fénytani kísérlet, melyben felfedezte a fénytörés és a színek közötti kapcsolatot. Newton egy ablak nyílásán keresztül a behatoló fénysugarat felfogta egy domború lencsével, és megkapta a nyílás képét.
Azután úgy törte meg a fénysugarakat egy prizmával, hogy az ablak nyílásának többszörös képe jelent meg különféle színekben. Newton tehát a fény útjába tartott prizmával felfedezte, hogy a fehér fény a szivárvány színeire bontható, majd ismét fehér fénnyé egyesíthető.
Newton úgy vélte, hogy hét különálló tiszta színnek kell lennie. Erre az elméletére megalkotta a híres Newton-színkört, mely az alábbi színeket tartalmazta: vörös, narancs, sárga, zöld, indigó, kék, ibolya.
Goethe
Sokak számára meglepő lehet ugyan, de a legnevesebb német író, Johann Wolfgang von Goethe bizony a színekkel is foglalkozott. Olyannyira mélyre ásta magát a színek tudományában, hogy 1810-ben még egy külön könyvet is szentelt ennek, Színtan (Theory of Colours) címmel.
Főleg a színek fiziológiai-lélektani vonatkozásai érdekelték. Goethe megfigyelései a színekről és azoknak pszichológiai hatásáról mindmáig helytállóak. Eredményes kutatásairól saját könyvében (Színtan) így nyilatkozott: „Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválóak fognak élni utánam.
De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok.” Goethe tanítványát, Schopenhauert is megtanította a színelmélet alapos ismeretére. Későbbiekben Schopenhauer volt az első, aki felfedezte, hogy a színérzet létrejöttében az agyműködésnek igen jelentős szerepe van.